Első évem a Zengő-suliban

2011. december 19. 11:17 | +2 hozzászólás  szerző: Kőváry Anett

A fenyőfáról lassan beleragadnak az első tűlevelek a szőnyegembe; már csak néhány hét, és elkezdhetem szélmalomharcomat az izzósorral – mindjárt karácsony, de engem az ünnepi hangulat helyett még mindig a versenyláz jár át. Nincs egy éve, hogy belekóstoltam ebbe az autósport dologba, de már érzem, hogy senki nem lesz képes elrángatni a hol szelíden, hol vadul duruzsoló motorok mellől. Írásom nem túl rövid, de minden mondatát fontosnak érzem leírni.

Kilenc hónapja remegő térdekkel szálltam be egy igazi versenyautóba, mondhatnám azt is, hogy remegő térdekkel léptem be a Zengő-iskola első osztályába. Sosem felejtem el a napot, mikor először találkoztam Michelisz Norbival és – ahogy a háta mögött hívjuk – a „Góréval”, Zengő Zolival. Norbi, mit mindig, akkor is szerény és mosolygós volt, de a szemében már akkor észrevettem a huncut csillogást. Zoli magabiztosan, lazán nyújtott kezet; s az első pillanattól nem volt kérdés, hogy otthon vagyok náluk. A gyors bemutatkozás után szinte követeltem, hogy menjünk már, menjünk már, menjünk már. Majd végre elindultam a Hungaroringen, Michelisz Norbi mellett ülve – azért ez így elég hihetetlen. Az első körünket a vontatókötél végén fejeztük be, köszönhetően a felforrt hűtővíznek. A kocsiból kiszállva jó diák módjára jegyzeteltem, és ez szó szerint értendő (még mindig megvan a szanaszét ázott papír, amire Norbi felkarcolta a pályarajzot, én pedig kanyarról-kanyarra leírtam a teendőket). A balszerencsésnek tűnő események a későbbiekben sem kerültek el minket, de ezekért, így visszatekintve, elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak.

Mentünk egy kört, mentünk sok kört, mentünk több ezer kört. Mentem vakmerően, mentem bátran, mentem félszegen. Mentem a szalagkorlátnak. Amíg élek, ki nem fogom törölni a fejemből a baleset zörejét. Az iszonyatos morajt, majd az utána következő, kövér, fullasztó csöndet. A bénult döbbenetet, az „itt a vége”-érzést. A törött alkatrészek zaját. A szívem megszakadásának lármáját. Hogy aznap este Zoli azt mondta nekem, nem számít, ki mit mond, mert ő tudja, hogy meg tudom csinálni. Onnantól kezdve természetes volt, hogy többes szám első személyben beszélünk magunkról, hiszen a csapat MI vagyunk.

Messzebbről kellett kezdenem, mint újra az elejéről. Nem a nulláról, inkább mínusz százról indultam. Köröztem Norbival, Zolival, Kiss Norbival, Wéber Gáborral – nem túlzok, ha azt írom: szinte nincs olyan ember a magyar autóversenysportban, aki ne segített volna. Elméleti vagy gyakorlati tanácsokkal, egy szívből jövő mosollyal, egy beszédes hátba veregetéssel, egy őszinte gratulációval.

Rázós hetek jöttek. Nemcsak a másodperceket, magamat sem találtam. Nehéz volt újra megtalálni a ritmust, nehéz volt hinnem magamban. Nehéz volt századjára is odaállni a 9-es rajtkockára. Nehéz volt háromszor is visszacsúszni az ötödik helyről. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy valamiben messze nem én vagyok a legjobb.

A csapat viszont mindig mellettem állt, bármi történt is. A Lotus Ladies Cup hétvégéin a drága Joci és Sityu tartották bennem a lelket, rengeteg nevetéssel, kevés piszkálódással, de mindig szeretettel. Sityu az állandó morgásával, hogy még mindig nem vagyunk elég gyorsak a sikánban. Joci a pedagógiai érzékével, hogy mikor tanulom már meg a versenyhétvége befejeztével elhozni a liszenszemet.

Aztán a WTCC-s hétvégék. Ahol az első perctől nem volt kérdés senkinek, miért vagyok velük, s mit csinálok ott. A második alkalomra már nekem is természetes volt minden apró rituálé. Zengő Zoli csapatpacsija a rajtok előtt. Hogy Norbi zenét hallgat és olvas kicsit még az utolsó előtti percekben is. És hogy az autóban veszi fel a sisakját. Hamar megszoktam Bári Gergő kifacsart, de tényleg jó poénjait, ahogy Szabi visszafogottságát is. A szerelők közül az én szótáramban Roli lett a mogorva (aki azért tud néha mosolyogni), Nándi a vicces (aki tényleg humoros), Béci a közvetlen (és még érdeklődő is), Krisz pedig precízen kedves (vagy kedvesen precíz) vezető szerelő. S persze a média-szekció. Juni Gyuri és Fuchs Ricsi kifogyhatatlan poénjai, hogy például hagyjuk a francba az egészet (mindezt a verseny előtt negyedórával), s inkább nézzünk meg egy jó filmet. Szabó Ildi olykor szigorúnak tűnő, de mindig indokolt határozottsága. Hogy a legnehezebb pillanatokban is arra biztatott: nevessek, mert úgy könnyebb lesz.

Belecsöppentem valamibe, amiről tényleg nem a marketing kedvéért hirdetjük megunhatatlanul, hogy családias. Megszerettem az autóversenyzést. Függője lettem a feszült pillanatoknak ugyanúgy, mint a könnyed perceknek. Az autóversenyzés semmivel sem összetéveszthető illatának. Megszerettem a csapatot. Megállás nélkül körmölöm a leckét még most is, pedig már rég kicsöngettek az első évről. Köszönöm, hogy örökbe fogadtatok. S nektek, olvasóknak, Norbi-fanoknak, hogy akkor is biztatattok, mikor keresve sem lehetett nálam bénábbat találni a LLC mezőnyében.

Kerülhetett volna talán több ötös az ellenőrzőmbe. Nem szégyellem viszont sem a közepeseket, sem az elégteleneket, ahogyan a beírásokat sem. Jó lesz télen átlapozgatni a bizonyítványt, jó lesz tanulni az elrontottakból. Hiszem, hogy ennél masszívabb alapot nem építhettünk volna a jövő évnek. Irány a második!

Hozzászólások

Gabika | 2011. december 22. 08:31

Rolex | 2011. december 19. 15:31